A gonosz............

Dobos Marianne

Az „emberfölöttien” gonosz sugalmazója (esszé Boda László Sátán című kötetéről)

„Nemcsak a repülőgépet lehet eltéríteni erőszakos eszközökkel, hanem az emberi tudatot is” – ezt mondja Boda László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának nyugalmazott teológus professzora, író, akinek A sátán című, 2006-ban megjelent könyvét lapozgatom.Elmélyedni (még) nem merek benne. Indokom legyen (azonkívül, hogy nem vagyok sem teológus, sem irodalomtudós) ugyanaz a mondat, amelyet a Jézus ministránsa című írásom záró soraiba illesztettem, a Jelenések könyve 12. fejezetéből idézve.A teológus feladata és egyben állandó törekvése a „hiteles Isten-kép” megőrzése és tanúsítása, írja a szerző. Nagy baj azonban, hogy amíg erre kellő figyelem irányul (kisebb-nagyobb eredménnyel), kevesen foglalkoznak azzal, hogy a „Sátán-kép” is meghamisítva kerül a köztudatba, a sajtó, a filmek és más médium közvetítésével. Kivételek persze vannak.A szerzőt idézem: „A teológus ezért is kénytelen átmenetileg irodalomkritikussá válni, hogy válaszoljon a kérdésre: hogyan volt lehetséges, hogy a Sátán glóriát kap? Micsoda társadalmi maszkabál az, amelyben magára veheti a „világosság Angyalának” öltözetét? A materialista pártállam időszaka a pedagógiát és a médiát elkötelezte Isten és a megváltás tagadására. Az ateizmus dogmáit tanították az óvodáktól az egyetemekig. A Bibliát és annak tanítását a mítoszok közé száműzték. Prométheusz mítoszát viszont kötelezővé tették. Irodalmi indításra a Sátánt nevezték ki a lázadás és vele a forradalom pozitív hősévé. Az angyalokat pedig Istennek mint mennyei Zsarnoknak meghunyászkodó, szolgai alattvalóivá degradálták. Csak így volt szabad színpadon ábrázolni a „bibliai mitológiát”. A „büszke” Sátánnal és a „hajbókoló” angyalok torzképével.”Ha pedig imigyen az ember a Sátánból pozitív hőst, Istenből pedig zsarnokot formál, megfeledkezik arról, ki a Teremtő és ki a teremtmény. Így el lehet jutni egészen odáig, hogy Isten-imádók helyett sátánimádók egyre növekedő számával találkozhatunk. Ez a mai Németországra és Olaszországra különösen jellemző.Az „ördögi mentalitás”, a „sátáni” szellemiség különösen a fiatalokat veszélyezteti, leginkább akkor, mikor lázadásuk önigazolását keresik, rátalálva a romlás és a megrontás közös lelki hullámhosszára. A lázadó pózában tetszelgés, a pozitív hős felvett álarcába bújva, minden erkölcsi szabályra, még a humánum törvényére is fittyet hányva, ilyen „sátáni ideál” az, amire követői föltekintenek.A sátánimádásban azonban az emberi gonoszság valamifajta koncentrátumával találkozunk, ugyanúgy, mint a történelem „emberfölöttien” és megszállottan gonosz személyiségeiben, például Néróban és utódaiban, akik Milton Sátánjával azt vallják: „Rossz, légy te üdvöm”. De vajon a Sátán csupán a gonoszság megtapasztalásának megszemélyesítése, perszonifikációja volna? Hiszen egyes színpadi drámák a Kevélységet, Irigységet, Haragot is megszemélyesítik. A nagy Kísértőt nem lehet így eltüntetni.Engedjenek meg egy személyes vallomást. Schéner Mihály a nyolcvanas évek közepén klasszikus festő-grafikusként elkezdte kétségbeesésében sorozatban ábrázolni, ahogyan ő nevezte: „elleni” az ördögöket. Vagy kétalbumnyit rajzolt belőlük ebben a furcsa „ördögűzésben”. Azután pedig, mert a játék az ember létszükséglete, és egyedül nem lehet társasjátékot folytatni, bevont ebbe a különös ördögűzésbe engem is. Ha egy képzőművész szólni akar a korához, meggyőző formát kell adnia a tartalomnak, megfogalmazva az „emberi állapotot” a jelenben, s javaslatokat adva vele a jövőnek. Így alkotta meg a művész a maga különös, szimbolikus ördögi figuráit, emberi magatartásformákból, létszituációkból, a világból, a hajszálrepedésekből, melyek a törésmechanika szabályai szerint végzetes katasztrófákhoz vezethetnek. Olyan dolgok ezek, amire nem figyelünk oda, ha nem minket ér el. Schéner – mint a maga korában Dante – a pusztító erők rajzait formálta meg, majd kerámiaszobrokként égette ki. Szapora ördögeinket belső teherként hordozzuk. Szabadulni igyekszünk tőlük. Még Dosztojevszkij is ezt kísérelte meg emlékezetes regényében, az Ördögökben. Beálltam hát Mihály mellé, nem ördögi, csupán „ördöghírnöknek”. Interjúkat készítettem vele, és elbeszélései alapján írásba formáztam ördögkaraktereit, miközben ezek ellentéteként a velük szemben álló jót is megpróbáltuk megfogalmazni.Munkánkat a Mozgó Világ folyóirat 1986. II. száma adta közre, Az ördögökről címmel. Két évtized múltával is elgondolkodtató képek, udvari bolond módjára odavetett ironikus bölcsességekkel illusztrálva. Mert Schéner Mihály ábrázolásai sohasem puszta illusztrációk, hanem szövegezésre inspiráló üzenetek.Mindketten úgy gondoltuk, és egy hosszabb beszélgetésben ezt meg is írtam, hogy az a sok gonoszság, mely az emberi cselekedetekben megnyilvánul, eredetét tekintve nem vezethető vissza maradéktalanul az emberi tudatra és az emberi lélekre, ahogy A Sátán írója is megfogalmazza.Érdemes erről a teológus-író ítéletét olvasni Boda László könyvéből: „Beszélünk >korszellemről<>közösségi szellemről<>